Fókuszban: Békési Endre

Békési Endre mindenütt ott van, ahol szükség van rá, de még inkább ott, ahol szükség van. Neki nem számít az idő, sem a távolság, nincsenek előtte akadályok, mindenre képes, ha Isten küldi! És Isten küldi! Szeretem a beszélgetéseimet igei gondolatokkal kezdeni, viszont veled inkább egy üzenettel kezdeném meg a beszélgetést.

„Most azért, mivelhogy az Úr választott téged, hogy néki szent házat építs: légy erős és készítsd meg azt!” (1Krónika 28,10)

S. L.: — Mit szólsz ehhez az üzenethez?

B. E.: — Értem az üzenetet, és nagy örömmel tölt el. Isten kegyelméből valóban részese lehetek egy ilyen építkezésnek, ezért hiszem és vallom, hogy Isten minden szükséget betölt ebben az építkezési munkában is. Természetesen nekünk — és nekem is — mindent meg kell tennünk azért, hogy a ránk bízott feladatunkat elvégezzük. Mégis, ami a legfontosabb ebben, az az, hogy az áldást és a növekedést Istentől várjuk. Ez egy nagy program, összehangolt csapatmunkát kíván meg, ezért már készülünk is itt a gyülekezetben, a békési testvérek között, és az Építő Követek csapatával is egyetemben. Amikor 1971 augusztusában az Urat elfogadtam és hitem megvallását bemerítkezésemmel meg is pecsételtem, a következő ígéretet kaptam: „Csak légy bátor és igen erős, hogy vigyázz és mindent ama törvény szerint cselekedjél, a melyet Mózes, az én szolgám szabott elődbe; attól se jobbra, se balra ne hajolj, hogy jó szerencsés lehess mindenben, a miben jársz!” (Józsué 1,7) Ez volt az a bátorítás, ami az egész életemet mindeddig elkísérte.

S. L.: — Mit jelent számodra Istennek engedelmeskedni?

B. E.: — Mit jelent az engedelmesség? Rábízni magamat, életemet Istenre. Már van mögöttem néhány év, és ebben az időintervallumban nagyon sok minden történt velem. Sokszor akartam a problémákat megoldani magamtól, az eszemmel, saját erőmből. Persze ezekben nem volt köszönet. Rájöttem: csak akkor van áldás a munkámon, ha 100%-ban Istennek engedelmeskedve teszem, amit mond. Az Ige is ezt mondja: „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál.” (Példabeszédek 3,5). Néhány éve részt vehettem a Sáfársági Munkacsoport konferenciáján, és ott ismét megszólított az Úr. Sok témakör volt, de leginkább a „Minden az Úré” témaköre fogott meg. Elmondhatom én is, hogy mindenem, amim van, az Úrnak köszönhetem, és az mind az Úré, nálam csak sáfárságra van elhelyezve. Ezek ajándékok, és ha nem használjuk, hanem elássuk őket — ahogy az Ige is mondja —, Isten másnak adja azt (Máté 25,28) szolgálatra. Mindenem, amim van, nem a célom volt, hanem az eszközöm, amivel Isten kegyelméből rendelkezhetek. A közelmúltban olvastam egy bizonyságtételt, ami nagy hatással volt rám, fontos üzenet volt benne a számomra. Ez a történet a 4 Mózes 13,18-34. Isten folyton megsegítette népét, azok mégis sokszor fellázadtak, nem hittek Benne, pedig olyan csodákat éltek meg, amit ép ésszel fel sem foghatunk. Engedetlenségük vége negyvenéves vándorlás lett. Én nem akarok bolyongni a puszta, kopár környezetben, a sivatagban körbe járni, hanem Isten beszédére akarok hallgatni, Őreá figyelni az Ő munkájában szolgálni. Szeretném az evangélium üzenetét hirdetni. Számomra ezt jelenti az engedelmesség.

S. L.: — Sokféle munkában részt veszel. Építő Követ vagy, Szeretetszolgálatot vezetsz, és nehogy kifelejtsem, a helyi Gedeon Társaság egyik oszlopa vagy. Szólj, ha kihagytam valamit!

B. E.: — Amiket említettél, ezeket a szolgálatokat nagy örömmel teszem. Kiváltságnak tekintem az Építő Követekkel való szolgálati lehetőségemet. Számos országban járhattunk már, mint önkéntes segítők. Olyan helyekre tudunk eljutni egy-egy helyzetben, ahova más esetben talán sohasem jutnánk el. Az egyik legmeghatóbb ilyen történet Romániában volt, Székelyhídtól nem messze, még 2005-ben. Olyan méretű árvíz volt, amely egész falvakat sodort el. Ebben a helyzetben is ott lehettünk, az emberek között szolgálhattunk és segíthettünk. Fontos megjegyeznem: ez volt az egyetlen olyan szolgálatunk, amelynek költségeit nem nekünk kellett vállalnunk, így csak a segítő munkánkra koncentrálhattunk. Több területen is segíthettünk már, így Erdélyben, Kárpátalján, a Vajdaságban, vagy Németországban, Angliában, ahol már több alkalommal is járhattunk, de hazánkban is számtalan helyen végeztünk már szolgálatot. Egy-egy ilyen alkalommal, több napot is távol vagyunk a családtól (3-18 nap). Ezt egy jól szervezett, erősen összekovácsolt csapat nélkül, igen nehéz lenne kibírni. Nagyon fontos, hogy hitben is szilárd testvérek legyenek a csapat tagjai, akik egyben komoly szintű szakmai ismerettel is rendelkeznek. Természetesen bárhol vagyunk, nem maradhat el a munkavégzés után a napi áhítat, az egymásért való imádkozás és a beszélgetések, hiszen ez által van biztosítva lelki növekedésünk is.

A következő terület, ami számomra új: az EPK OCM Szeretetszolgálata. Ez a munkám két hónapos múltra tekint vissza, de már olyan lehetőségeink voltak a segítség eljuttatására a nehéz sorsú emberek számára, amit talán még nem is reméltünk volna az elején. Még a megalakulás előtt volt egy 1000 csomagos székelyhídi tartós élelmiszer osztás, amiben a legnagyobb élmény az volt, amikor az emberek nem nekünk köszönték meg az adományt, hanem Istennek. Jelenleg a kapcsolatépítés, és a szervezési munkák szakaszában vagyunk, hogy felkészülten segíteni tudjunk. Hiszem, hogy Isten adja a növekedést — ezen a területen is —. nem pedig az emberi erőlködés (1 Korintus 3,6).

Azt gondolom, hogy alapjában véve érzékeny ember vagyok, és ennek kapcsán alakult ki egy szolgálatunk a hajléktalan szállón. Ez egy különleges szolgálat. Azok az emberek, akik a társadalom perifériáján élnek, bizalmatlanok, sokan kihasználják őket. Isten kegyelméből mi együtt olvassuk velük a Bibliát, énekelünk és imádkozunk. Közösséget építünk. Ez öröm! Egy idő után megnyílnak felénk, és nem csak hallgatnak bennünket, hanem ők is bekapcsolódnak a beszélgetésekbe.

Időközben eljutottunk a békéscsabai menekülttáborba is. Itt évente csak 3-4 alkalommal kapunk lehetőséget az ide „száműzött” emberek bátorítására. Lelki vigaszt nyújtunk, igei gondolatokat osztunk meg velük, de segély csomagokat is osztunk számukra. Az elmúlt év nyarán találkozhattunk egy hölggyel, aki Mianmarból, az egykori Burmából menekült el. Találkozásunk nagyon megható volt, mély nyomot hagyott bennünk. No, nem azért, mert elsírta magát, hanem azért, mert annyira kiszolgáltatott helyzetben volt. Neki már nem voltak vágyai, mégis egy valamit nagyon szeretett volna, hogy a számára oly kedves keleti ízeket ízlelgethesse még egyszer életében. Mivel én magam is szeretem a távol-keleti ízeket, és ismerem az ételeket is, elmentem és vásároltam számára csupa keleti ételekből álló csomagot. Megható volt az az öröm!

Tíz éve a Gedeon csoportban is részt veszünk a feleségemmel közösen. Egyértelmű célunk: „Isten igéjének szolgálatában Jézus Krisztushoz vezetni sokakat.” Ebből a munkánkból kifolyólag rendkívül sok területre tudunk eljutni, így börtönökbe, korházakba, hotelekbe, iskolákba és más helyekre is a szentírást terjesztve. Nagyon sok munka van vele, szállítás, logisztika, raktározás, kiosztás és még sorolhatnám. De, mivel csapatban dolgozunk, megoszlik a feladat. A közel 15 fős csoportból mindenki megtalálja a saját feladatát. Sokszor elfáradunk, de ilyenkor új erőt is kapunk a számos visszajelzés által. A legutóbbi Biblia osztásnál közel 2500 darabot osztottunk ki. Az egyik központi kórház kemoterápiás részlegére személyesen vihettünk be Bibliákat, ahol az ápolók és orvosok is egyaránt nagy örömmel fogadták. A feleségemnek egy beteg elmondta, hogy eddig nem értette meg, hogy mi a megbocsátás, majd a Bibliát olvasva megértette. Könnyes szemmel mondta, hogy miután megértette a bocsánat fontosságát, Isten boldogsága töltötte el, mert így megbocsátott a hozzátartozóinak. Ezek apró, de nagyon fontos momentumok.

S. L.: — Honnan van időd mindezekre a dolgokra?

B. E.: — Valóban ez rengeteg idő, ami nagy kitartást igényel, de szeretek az embereknek segíteni, ráadásul küldetésemnek érzem. Számomra ezek a helyzetek nem sürgős események, hanem fontosak!

S. L.: — Tudom, hogy igei szolgálatod is van. Most azok az emberek, akik olvasnak rólad, minden bizonnyal kíváncsiak lennének rá, hogy mi az, amit most üzennél nekik?

B. E.: — Eszembe jut Fülöp története, aki menekülésre kényszerült a Jézusba vetett hite miatt. Ő volt az, aki ezáltal jutott el a Lélek által vezérelve a járatlan útra, Jeruzsálem és Gáza között. Isten Fülöp számára egy találkozót szervezett az akkori világ egyik hatalmasával, egy pénzügyminiszterrel. És milyen érdekes volt: ez a miniszter éppen az Igét tanulmányozta, kereste Istent. Tudjuk, éppen imádkozni volt Jeruzsálemben, és főember létére nem szégyellte az Igét fennhangon olvasni, de olyan hangosan, hogy a folyamatosan zörgő szekerek hangjait is felülhaladta, olyannyira, hogy Fülöp hallhatta, hogy éppen mit olvas. Számomra meglepő volt, hogy Fülöp nem futott el a nagy méltóság láttán, hanem volt bátorsága segítségét felajánlani, és megmagyarázni az Igét.

Én is kerülök ilyen helyzetbe, és te is Kedves Olvasó! És mi lesz a válaszunk rá? Lesz bátorságunk megvallani az Igét, hogy tovább adjuk azt az örömöt ami a szívünkbe költözött, vagy némák maradunk? Ez ma nem jár olyan kockázattal, mint akkor, amikor halálra üldözték a keresztényeket. Példa előttem Fülöp, aki egyben diakónus szolgálatot is ellátott, aki bizonyságot tett, megismertette a komornyikkal Isten tervét, aki ennek következtében megtért és be is merítkezett. Eszköz volt Fülöp ebben a történetben. Én is eszköz szeretnék lenni, tenni a feladatot, ahogy Jézus és tanítványai is tették. Ez a küldetésünk! Ráadásul a Lélek öröme is átjárta a főembert és Fülöpöt is, bár utána nem látták egymást, de az Úr betöltötte az ő örömüket, így tegyen Isten alkalmassá engem is és Téged is Kedves Olvasó.